Nagyanyám kenyere - az új kenyér ünnepére

A kenyér=élet

Imádtuk a frissen sült ropogós kenyeret. Naponta sétáltunk el apával a piactér végében lévő kenyérgyárhoz, hogy hazavigyünk egy még forró, kívül ropogós héjú, belül lágy, puha, pirosra sült kenyeret. Aztán otthon apa felvágta. A serclinél szó szerint kenyértörésre került a sor: nagy nevetések között megküzdöttünk: kié lesz a nagyobb darab? És persze sokszor én nyertem a nagy, erős apukámmal szemben. Kicsiként eszembe sem jutott, hogy csakúgy hagyja... Hiszen tényleg komolyan harcoltunk. Aztán még elfogyott 1-2 szelet kenyér üresen. Vagy néha friss házitejföllel megkenve... Sóval, pici piros paprikával... Még most is érzem az ízét.

Ám a legjobb mégis az volt, hogy apa ilyenkor mesélt. Mesélt a gyerekkoráról, hogy miket ettek, hogy milyen szegények voltak, és hogy nagyanyám, aki a családot egyedül igazgatta, hogyan kereste mégis  a gyermekei örömét.

A kedvenc történetem a kenyérsütés volt. Apa szerint Nagymama hetente csak 1-szer sütött kenyret. Akkor viszont 10 kg lisztből gyúrta, dagasztotta a fa teknőben, majd az udvari kemencében sültek ki a hatalmas 3-kg-os cipók, melyeknek az utolsó morzsáit is meg lehetett enni.

De nem csak nagy cipók sültek ám, hanem 1-1 kicsi vekni is minden gyereknek , ami csak az övék volt. Vagy néha kemencés lángos. Megkenték tejföllel, úgy ették még melegen - mesélte apukám.

A friss kenyeret azóta is imádom. Mi több, kényes vagyok rá, hogy csak jó kenyeret vegyek. Inkább messzebbre megyek érte. Volt idő, hogy magam sütöttem mindennapi kenyerünket. De akár saját sütésű, akár finoman elkészített bolti kenyeret szegek meg, az aljára késsel keresztet rajzolok, mint apukám, és feldereng a fissen sült kenyér illatában egy csibészes mosolyú férfi, akivel olyan jól lehetett játszani a kenyértörést.

Legyen áldott ez az Ünnep, jusson minden család asztalára elegendő kenyér!