Évekkel ezelőtt röppent fel egy hír, hogy valamelyik nagy multi cégnél vezetői értékelést tartottak. A cég tulajdonosa 50% prémiumot ajánlott fel annak a vezetőnek, amelyik a következő évben megduplázza a bevallott hibáinak a számát. A tulajdonosnak ugyanis meggyőződése volt, hogyha valaki hibázik, és szembenézve a hibáival változtat, akkor az több hasznot fog hozni neki a jó döntéseivel, mint azok a középszerű vezetők, akik nem mernek hibázni, és ezért biztonsági játékot játsszanak.
Nem tudom, mi lett a következő évi prémium osztás eredménye, de egy biztos: már kiskorunktól kezdve megtanuljuk, aki hibázik az rossz, hogy a hibákért büntetés jár.
Legtöbb szülő nem engedi meg, hogy kisgyerekként gyengéden kapcsolódjunk a tanulási folyamatokhoz. Ha mosogatás közben eltörik egy tányér, ha nem tudjuk, hogyan rakjunk rendet a szobánkban, ha kifejezzük a bennünket feszítő haragot, akkor bizony hamar utolér bennünket a büntetés. Régebben nem volt ritka a fizikai fenyítés sem, de a szeretet megvonásával ("Ha ilyen vagy, akkor nem is szeretlek."), vagy a minősítő szavak bántó hatásaival ("Ügyetlen vagy, buta vagy, kétbalkezes vagy éppen botlábú vagy.") mindannyian többé-kevésbé találkozhattunk.
Sajnos még a dícséret is kétélű fegyver, hiszen legtöbbször az is minősítő szavakkal történik. Bennünket minősítenek és nem a teljesítményünket. (Ügyes vagy, aranyos vagy, kedves vagy, cuki vagy, szép vagy.)
Így aztán kialakul bennünk a megfelelés vágya, hogy olyanok legyünk, akik dícséretet kapnak. Erre aztán ráerősít az iskola, ahol szintén hamar rájövünk, hogy csak akkor teljesítünk jól, ha egy bizonyos módon tesszük azt, amit az iskola követel tőlünk. Egy más módon megoldott faladat, vagy ha valakinek jobban megy a mozgás, mint a matematika, vagy a kézművesség, mint az olvasás, annak mi iskolarendszerünkben már alig van esélye. Hamar kialakul a készség a gyerekekben, hogy már csak a dolgozatokra és vizsgákra akarnak készülni, már csak a jó jegy a cél, és nem a valódi tudás megszerzése. És vannak olyan gyerekek is, akik a sok megszégyenülés miatt már nem is próbálkoznak, hanem feladják a tanulás iránti elkötelezettségüket, és csak a túlélésre játszanak.
Mi a különbség a bűntudat érzése és a Hibával való szembenézés között?
Ha bűntudatom van, akkor szégyellem magam. Milyen sokat elmond ez! Magamat szégyellem. Ezért nem is akarok erre a helyzetre gondolni, amiben megszégyenültem. Inkább másokat kezdek hibáztatni. A tanárt, aki rosszul tette fel a kérdést, a szüleimet, akik nem segítettek a felkészüleésben, a padszomszédomat, aki nem engedte, hogy lelessem róla az eredményt.
Ha szembenézek a hibámmal, akkor megkérdezhetem magamtól: pontosan mit ronthattam el? Tudom-e ezt a dolgot akár csak egy ici-picivel jobban csinálni? Ha igen, akkor hogyan tegyem ezt?
Megkereshetek olyan embereket, akik már tudják, amit én még csak most tanulok. Megkérdezhetem, hogyan csinálják, és a válaszaikból profitálhatok.
Az igazán sikeres embereknek ugyanis elsősorban nem jó válaszaik hanem jó kérdéseik vannak.
Ha tanulunk a hibáinkból, a bukásainkból, a legynagyobb sikert érhetjük el.
Szeretnéd megváltoztatni az önmagadról kialakított képet? Jó lenne, ha tudnál tanulni a múlt tapasztalataiból? Csatlakozz az október 7-én induló kezdő kineziológiai tanfolyamhoz!
Bővebben olvashatsz róla FB oldalunkon: https://www.facebook.com/events/422330991293012/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése