Sokáig nem értettem, amikor kedves katolikus Papom arról beszélt, hogy a Húsvét szentsége meghaladja a Karácsony szentségét.
Aztán, ahogy egyre többet meditálok rajta, egyre inkább átérzem az igazát.
A Karácsony a születés ünnepe. Amikor meglátjuk a fényt az alagút végén. És boldogok vagyunk. Nem kell tennünk semmit, csak élvezni a remény sugarat. Csak befogadni a fényt. És ez a fény, a szeretet eme apró sugaracskája növekedni kezdhet a szívünkben. Láthatóvá válhat a szemünkben, és a cselekvéseinkben mások felé is megnyilvánulhat. Még ott van benne minden esély, mint egy emberi élet kezdetén, hogy valami jót kezdjünk az életünkkel, hogy megvalósítsuk mindazt, amit elterveztünk, hogy végre ne legyen hiába való az élet.
Mi történik Húsvétkor?
Nézzük meg a jelképeket!
A nyúl, a tojás, a sarjadó zöld, a nyíló virágok a megújulásról, az élet továbbadásáról a továbbélésről szólnak. Ám mi kell a megújuláshoz? Hogyan adhatjuk tovább az életet?
Bizony, ahhoz, hogy ez megtörténhessen, valamit fel kell adnunk, valamit el kell engednünk, valaminek meg kell halnia...
És ez, ma nem a legkedveltebb szavunk. Az öregség, a betegség, a halál a legkerülendőbb szavaink közés tartoznak. Ha találkozunk is vele, igyekszünk félre fordítani a fejünket, "túllenni" rajta.
Pedig a magnak is meg kell halnia, fel kell adnia mag létét, hogy növénykévé serdülhessen.
A tojásnak fel kell adnia magát, hogy a kiscsibe kibújhasson belőle.
Az embereknek pedig fel kell adniuk minden önzőségüket, hogy gyermeküket szem előtt tartó, értő figyelemmel segítő szülőkké váljanak.
És ez mind-mind egy-egy kis halál. Hogy az élet élhessen...
És valamikor vár minket a Nagy Halál is. A titkát még csak keresni sem merem. De tudom, hogy valamilyen titokzatos módon minden halál hozzájárul az Élethez.
Áldott Húsvétot kívánok mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése