Kép a tükörben - avagy a háromszoros ÉN

Amikor a tükörbe nézünk, általában egy képet látunk, ám ez a kép világosan megmutatja három alapvető Énünket. Ez a három én agyunk más-más területein lakik, és mind felfogásában, mind működésében, mind eredményességében jelentősen különbözik egymástól. Lássuk, mi ez a háromféle Én, és mikor melyiket állíthatjuk legeredményesebben céljaink szolgálatába.

Az ÉN, akinek hiszed magad:

Ezt az Énünket az élettapasztalatainkban átélt fájdalomra, félelemre és fájdalomtól való félelemre alapozva hozzuk létre. Elsődlegesen azt mutatja meg, amit életünk során megpróbáltunk elkerülni vagy letagadni. Működésbe lépése könnyen felismerhető az önkételkedésről és az önigazolásról. Ez az Énünk azon igyekszik, hogy a lehető legjobb színben tüntessük fel magunkat. Feladata, hogy biztosítsa komfort zónánk határait,ellenállva bármely változásnak. Kiválóan működik, amikor rutin cselekvéseket kell végre hajtanunk.

  Az Én, akinek megszülettél:

Ez az Énünk fogantatásunk pillanatától halálunkig velünk van DNS mintánkban kódolt ösztönös reakcióinkban. Mint egy automata pilóta elvisz minket azokhoz a célokhoz, amelyeket szeretnénk beteljesíteni. Működése könnyen felismerhető az ösztönös, pozitív, célirányos cselekvésről. Amikor annyira lelkes és aktív vagy abban, amit éppen teszel, hogy nem gondolkodsz önmagadon, akkor
eszerint az Éned szerint működsz.

Az Én, akivé választásaid alapján válhatsz:
Ezt az Énünket saját tudatos döntéseink alapján hozhatjuk létre. Ez az Énünk az előző kettő legjobb egyensúlyát jelenti, és ez az egyensúly azon alapul, hogy  egyaránt elfogadjuk, megbecsüljük és megértjük mind az élettapasztalataink által létrehozott Énünket, mind a velünk született Énünket. Harmóniába hozva Énjeinket az önkételkedés csak távoli visszhangként hallatszik, a pozitív, energikus cselekvés természetessé válik, és így a kiteljesedés elkerülhetetlen.
E a harmónia megteremtését támogatják kineziológiai oldásaim és tanfolyamaim egyaránt.

Várakozó kilók - avagy (sz)ép testben (sz)ép lélek...

A női energia az a legcsodálatosabb kreatív teremtő erő, ami létrehozza, támogatja és felneveli a Földön az ÉLET-et. Mégis hányan és hányan vagyunk, akik nap mint nap aggódva nézünk a tükörbe, hogy elég csinosak vagyunk-e, elég vonzó-e (még) a testünk vagy milyen vonalakat hagyott arcunkon az idő sodrása. Kezdésképpen csak annyit akarok mindnyájatoknak mondani: mosolyogjatok a tükörképetekre és higgyétek el már MOST Csodanők vagytok mindannyian!

És persze én is egy közületek.:)

Mi is akkor az igazi kérdés? Ez bizony nem más, minthogy jól érezzük-e magunkat a bőrünkben? Van-e olyan rugalmas, erős és hajlékony testünk, ami segít, hogy a napi stresszeket könnyen viseljük? Könnyedén szaladunk-e gyermekeink, netán unokáink után, vagy csak lihegünk nyomukban, és a napi teendőink után már csupán arra vágyunk, hogy bedőljünk az ágyba, vagy magunkba tömjünk néhány tábla csokoládét.

Sok évig éltem ebben a mókuskerékben és tagadtam meg  a testemtől a mozgás örömét. Persze, „tudtam”, hogy kellene, de… Tudjátok, hogy van ez, ugye? Három gyerek, sőt három éve egy unoka is, a cica, a háztartás, a munka, kinek van így kedve a mozgáshoz? Kész időpocsékolásnak tűnik!

Aztán tavaly előtt ősszel beütött a krach! A jobb könyököm hihetetlen erősen el kezdett fájni. Rengeteg mindent kipróbáltam a masszázstól a homeopátiás szereken át a Schüssler sókig, de nem történt átütő javulás. Egy érdekessége volt ennek a fájdalomnak: mozgásra javult. Ráadásul a barátnőm 2011. Újév reggelén, mikor az előző napi fergeteges táncmulatság után reggeliztünk, rátapintott a lényegre: „Teniszkönyököd van.” Csak így! Hát a megrökönyödés egy enyhe kifejezés arra, amit éreztem! Teniszkönyököm?! Nekem??? Hiszen még teniszütőt sem fogtam soha életemben!

Mégis ez az állandó fájdalom, ami azért egyáltalán nem elviselhetetlen, csak nagyon idegesítő, végül valahogy ráirányította a figyelmemet a testemre. És egyszer csak jött a felismerés: mozognom kell. És ezzel együtt a kifogások is: mikor? Hová?  A tervem: heti háromszori mozgással megerősítem az erőnlétem, fellazítom a letapadt, bemerevedett hátizmaimat és lefogyok vagy öt kilót, mert, ha így folytatódik, „kinövöm” a negyvenes méretet, pedig néhány éve még harminchatost hordtam. Ennyire azért nem akarok visszafogyni, ám megelégeltem a lassan, de biztosan felkúszó harminc-negyven dekák rémuralmát.

És akkor belefogtam. Először a Csodanő  oldalon található videókra tornáztam, majd futottam. Aztán jött a Pilates DVD, míg a tavasszal rátaláltam az új "szerelemre", a gerinctornára.
Mára közel 6 kg-mal könnyebben és minden fájdalom nélkül élem az életem, miközben rászoktam a barna kenyérre, a sok zöldségre és gyümölcsre. Szóval, élvezetesen, energikusan és rugalmasabban telnek a hétköznapok, és a kilók nem várakoznak arra, hogy végül előbújjon az igazi énem, mert már meg merem mutatni magam bárkinek...

Idősebbek is elkezdhetik;)

Életünk tükrei - Kapcsolataink 1. Párkapcsolati mintánk

A kapcsolatok témaköre numerológiai szempontból a kettes szám uralma alá tartozik. Ketten vagyunk, TE és ÉN - mondhatjuk. Erre a kettősségre épülnek fel kapcsolataink, akár személyekről, akár tárgyakról vagy eseményekről van szó.

A kapcsolatainkban legfőbb vágyunk, a kettősség helyett az egység megélése, ám ehelyett nagyon gyakran inkább az elkülönülést tapasztaljuk meg.

A kapcsolatok alapmintázata már magzatkorunkban létrejön, amikor nagyon szoros, fizikális egységben élünk édesanyánkkal. Mivel azonban a méhen belül csak bizonyos ideig növekedhetünk, a hely szűkössé válásával felébred bennünk a vágy, hogy elinduljunk tágasabb világok felé. Ezért aztán magzatként egyszer csak megindítjuk saját születésünk folyamatát, ahonnan kezdve sok nehézséggel kell szembenéznünk. A külvilággal először tehát születésünkkor teremtünk kapcsolatot, azaz születésünk összes további kapcsolatunk elsődleges mintájává válik.

Születésünk azonban egy - többnyire - rendkívül fájdalmas folyamat, ami nem könnyíti meg a kapcsolatteremtést számunkra a későbbiekben.

 Eleinte legfontosabb kapcsolatunk a szüleinkkel való kapcsolat. velük szeretnénk újra élni a magzatkorban megtapasztalt szoros egységet, de a születés hatalmas fizikai fájdalma után általuk tapasztaljuk a legnagyobb érzelmi fájdalmat is: az első elutasítás hatalmas sokkját. Sokszor csak azért, mert édesapánk/édesanyánk fiút várt lány helyett vagy fordítva. Gyakran pedig azért utasítanak el bennünket, mert nem értik az általunk küldött jelzéseket. Ám a tanulság gyakran életre szólóan belénk ég: nem kellek, nem vagyok fontos.
Így aztán egész életünkben keressük azt a férfit vagy azt a nőt, aki betölthetné azt a hiányt életünkben, amit szüleink nem adtak meg nekünk. Mivel azonban egy felnőtt férfi vagy felnőtt nő csak úgy tud engem szeretni párkapcsolataimban, mint egy felnőtt férfi vagy felnőtt nő, sokan beletörődünk az élethosszig tartó hiányba, és a csalódástól félve már nem is akarjuk megtalálni párunkat (terjed a szingli életforma!), vagy szállunk "virágról-virágra", és folyton bebizonyítjuk magunknak, hogy minket úgysem szeret senki.

Mit tehetünk?

 Legjobb, ha szembenézünk sebzettségeinkkel, és feloldjuk a születési vagy kisgyermekkori traumatikus tapasztalatainkat, hogy boldog, kiegyensúlyozott, felnőtt és teherbíró párkapcsolatban élhessünk.

Stressz = csökkent érzékelés = csökkent tudatosság

Agyunk bal féltekéjében egy kb. 10 forintosnyi terület felelős a túlélésért.

Nevezhetjük ezt stressz-központnak is. Feladata, hogy folyamatosan figyelje az érzékszervektől bejövő hatalmas mennyiségű információt, és riadót fújjon, ha bármilyen veszélyt érzékel. Három dologra különösen érzékeny: 

Félelem,
Fájdalom,
Félelem a jövőbeli (lehetséges) fájdalomtól.

Ilyenkor bekapcsolja az adrenalin-termelést, és minden nem létfontosságú tevékenységtől megvonja az energiát, hogy biztosítsa fizikai túlélésünket. Emiatt van az, hogy fizikai támadás esetén anyaként akár egy háromajtós-szekrény méretű pasival is szembeszállunk - gyakran sikerrel! - csakhogy megvédjük gyermekünk életét, vagy egy dühös kutya elől menekülve megdöntjük a 100 méteres síkfutás világrekordját. Emiatt a stresszreakció közismert neve: üss vagy fuss.

És mi van, ha nem fizikai stresszhelyzetbe kerülünk? Például a gyerek intőt hoz, összeveszünk a párunkkal vagy nem sikerül egy randevú? Ezeket a stresszhatásokat nevezzük érzelmi stressznek. Sajnos agyunk nem tud különbséget tenni a fizikai és érzelmi stresszek között, tehát ugyan azt a reakciót indítja be, mint amiről fentebb olvashattatok. Egy baj van: általában ezek a helyzetek nem oldhatók meg az "üss vagy fuss reakcióval". Sőt, sajnos, a "nem létfontosságú" tevékenységek közül elsőként áll le az a kreatív gondolkodás, amelyre a probléma megoldásához szükségünk lenne, hiszen ez idő-, és energia igényes dolog.

Mit tehetünk? Mindenek előtt oldanunk kell az érzelmi stressz hatását, hogy stressz-központunk ne érzékelje a gyerek intőjét életveszélyes helyzetnek, így visszaadja az irányítást annak az agyterületnek, amely a kreatív gondolkodásért és döntéshozatalért felelős. Ehhez nyújthat segítséget a kineziológia általam is művelt és oktatott ága, a One Brain módszer.